A Bükkalja területén a földtörténeti harmadidőszakban - egész pontosan a miocén korszakban - lejátszódó vulkáni működés következtében jött létre a vidéket borító riolittufa, illetve a riolitingnimbrit takaró, amely napjainkban is meghatározza a vidék kőzettani arculatát. A többszörösen ismétlődő, hosszan elnyúló vulkáni működés során 4-500 m vastagságú vulkáni összlet - zömében riolittufa, illetve helyenként riolitláva - került a felszínre.
A kőzettakaró a szerkezeti mozgások következtében déli irányba megbillent, így jöttek létre az északi oldalon meredeken leszakadó, viszont déli irányba menedékesen húzódó ingnimbritplatók, hátak, amelyek a Bükkaljának jellegzetes morfológiai arculatot kölcsönöznek. Később ezt a megbillent térszínt kezelésbe vették a természet külső pusztító erői is, melyek közül talán legjelentősebb hatást a Bükkből lesiető vízfolyások gyakorolták oly módon, hogy észak-déli irányban átvágták magukat a riolittufa takarón, így déli irányba, az Alföld felé kitárulkozó, párhuzamosan futó patakvölgyek szabdalják kisebb egységekre a Bükkalja területét.
A riolittufa és a természet pusztító erői nem csak a makroformák szintjén hoztak létre meghatározó tájképet, hanem a mikroformák tekintetében is jellegzetes tájképelemeket alkottak. Ezek, a Bükkalja riolittufa-takarójából kipreparálódott bizarr sziklatornyok, a kaptárkövek, melyek Siroktól Kácsig többfelé megtalálhatók.
A kaptárkövek
Bár az ember a Bükkalját régóta látogatja - erre bizonyíték a Cserépfalu határában, a Suba-lyukból előkerült 60-70 ezer éves neandervölgyi ősember leletek - de talán az első komolyabb, mai napig fennmaradt, jól látható nyomot valószínűleg a kora-népvándorláskorban itt megjelenő ismeretlen népesség hagyta, akik a Bükkalja 72 riolittufa-tornyába mintegy 473 sziklafülkét faragott.
A fülkék rendeltetéséről még napjainkban is megoszlanak a vélemények. A néphagyomány egységes emléket nem őriz róluk, sőt, településenként más és más a nevük is: (köpüskő, ablakoskő, vakablakoskő, bálványkő). Egyes sziklák Ördögtorony, Nagybábaszék, Nyerges, Kecskekő, Ablakoskő, Királyszéke, Kősárkány néven ismertek. A kaptárkő elnevezés a XX. században honosodott meg egységesen, pedig eredendően csak Szomolyán nevezte így a nép őket. És rendeltetésükben is megosztott a népi emlékezet: az Eger környéki hagyománykincs szerint a Szent István korabeli pogánylázadások elesett vezéreinek hamvait helyezték a fülkékbe, más szájhagyomány szerint viszont a török időkben méhészkedésre használták.
A téma első tudományos kutatója Bartalos Gyula volt, aki urnatartóknak vélte a fülkéket, és hol a hun-magyar kultúrkörhöz, hol a szkíta vagy kelta népességhez kötötte őket. Mások szerint bálványtartók lehettek, de a máig legismertebb felfogásnak Saád Andor miskolci orvos vetette meg az alapjait: szerinte a fülkéket a honfoglalás korától a török időkig méhészkedésre használhatták - bár ennek a feltételezésnek több tény is ellentmond. Hozzájuk hasonló fülkés sziklatornyokkal legközelebb Trákiában, a mai Bulgária területén találkozhatunk, az analógiák keresése pedig Perzsia és Belső-Ázsia hegyvidékei felé visz.
És nem csak a fülkék az egyetlen faragott „alkotásai" e sziklatornyoknak: nem egy sziklakúp tetején érdekes, lefolyó-csatornával rendelkező tál szerű mélyedéseket találhatunk, melyek igen hasonlatosak más kultúrák áldozati sziklaoltáraihoz. Sőt az egyik sziklán egy vélhetőleg korabeli „sziklarajzot", egy vésett ábrát is felfedezhetünk. Talán ebből is látható, milyen egyedi kultúrtörténeti értéket (és talányt) képviselnek ezek a sziklák itt, a Bükkalján.
Kőbe zárt világ
A Bükkalját felépítő riolittufa nem csak a kaptárkövek sziklatornyainak alapanyagát adja, hanem ez szolgált természetes építőanyagként az itt élő embereknek is. Így ma túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a riolittufa a bükkaljai tradicionális népi kultúra alkotóeleme volt, akárcsak a Világörökség részét képező törökországi Kappadókia riolittufa-vidékén.
Pincék, barlanglakások
Hogy mikor vájhatták az első barlanglakásokat illetve pincéket a Bükkalján, ezt ma már nehéz lenne megmondani. Egyesek szerint Árpád-kori az a néphagyomány szerint remete-laknak használt sziklahelység, melyet Demjén nyugati határában találhatunk egy völgyfal sziklapadjába mélyítve. Az első írásos emlékek csak a XV. századból származnak. Ez az egri káptalan birtokkönyve, amely említést tesz a Király-szék alatti üregekről. Ezek lehettek Eger legkorábbi pincéi, melyeket a mai Tetemvár utca mésztufa-padja, az ún. darázskő alá, a kavicsos üledékbe mélyítettek.
Az azóta eltelt félezer évben számtalan pincét faragtak a környező dombokba, amelyek mai napig is meghatározzák a bükkaljai települések arculatát.
Az alapkőzetbe nem csak borospincéiket, hanem lakóhelységeket is vájtak az itt élők. Ezek a sziklába faragott barlanglakások nem egy településen még ma is megtalálhatók, sokszor egymás felett két-három szintes utcákra fűzve egész településrészeket alkotnak. Szép példáit találjuk ennek Sirokban, Egerszalókon, Ostoroson, Szomolyán, Noszvajon, Cserépfalun, Cserépváralján és Tibolddarócon. Mára a barlanglakások elsősorban gazdasági rendeltetést kaptak, istállóvá, csirkeóllá, terménytároló helységekké alakították át őket, illetve néhányuk még mai is lakott, elsősorban az elszegényedett roma lakosság költözött be több elhagyott sziklahelységbe. De az utóbbi időkben történtek szép kezdeményezések is a barlanglakások megmentésére: többüket tájházaknak rendezték be (Szomolya, Cserépváralja), illetve magánnyaralókat alakítottak ki benne, és talán a legszebb barlanglakás-komplexumban, a noszvaji Pocem-lyukban ma képzőművészeti alkotótelep működik.
Gazdasági épületek
Az itt élők nem csak lakhelyüket illetve a kisebb gazdasági rendeltetésű helységeket vájták a kőbe, hanem komoly gazdasági épületeket is kiváltottak a sziklahelységekkel. Hatalmas, többször több száz juhot, vagy akár az egész gulyát befogadó hatalmas kőhodályokat is faragtak a sziklába. Erre szép példát majd' minden bükkaljai település határában találhatunk, de talán a legimpozánsabb a 200 m² alapterületű szomolyai kőhodály gyönyörű faragott oszlopsoraival.
Házak, támfalak
Mivel ez a kőzetanyag levegős, porózus vulkáni tufa, így kiváló hőszigetelő tulajdonságokkal rendelkezik. Emellett könnyen faragható, és az összesült dacitos-ingnimbrites változata könnyen lapokra hasítható, így adott minden tulajdonság, amely egy kőzetanyagot kiváló építészeti alapanyaggá tesz.
Évszázados, szárazon rakott támfalak, kőkerítések és faragott kőoszlopos tornácos népi lakóházak őrzik a kőfaragó kőműves mesterség emlékét. A követ kézi szerszámokkal fejtették, majd lapokra hasogatták és ezeket a még viszonylag formátlan kőlapokat úgy helyezték egymásra minden kötőanyag - legfeljebb agyagos sár közbeiktatásával, hogy nem egy lakóház kőfalazata még a 19 századból maradt fent sértetlenül. A XIX. századtól vidékünkön is lassan engedélyezik földesuraik jobbágyaiknak, hogy kőházakat építsenek, így robbanásszerűen megindul a kőházak építése. A népi kőépítészet hagyományai persze eddigre már kialakultak, hiszen azért csak kőből készítettek a falusi népesség kisebb gazdasági épületeit, kő-támfalait, kerítéseit, amelyekre ma is minden településen találhatunk szép példát, de azért talán legimpozánsabbak az 1800-as évek második feléből származó kőfalazatú, faragott kőoszlopos tornácú régi házak, melyeket még számos településen megtalálhatunk.
Kőfaragás
A követ nemcsak építőanyagnak bányászták, hanem faragták is. Ilyen népi kőfaragó központok alakultak ki Sirokban, Demjénben és Szomolyán is. Például demjéni kőből demjéni mesterek közreműködésével faragták az egri bazilika szobrait és számos egri barokk épület szobordíszét. De számtalan köztéri, elsősorban szakrális témájú szobrot, feszületet fedezhetünk fel a vidék falvaiban, illetve településeket külterületein a régi dűlőutak mentén.
Díszes kőfaragások nagy számban fellelhetők még napjainkban is a Bükkalja településeinek temetőiben, hol számos, akár művészeti alkotásnak is beillő faragott kő síremléket találunk a XIX. századból.
